Van egy barátnőm.
A legjobb barátnőm titulussal bír.
Jó kis cím nem? Azt jelenti, hogy vele mindent meg lehet beszélni, hogy olyan régen ismeritek egymást, hogy nincsenek tabuk, meg titkok. Kicsit olyan ez, mint egy házasság, csak nincs nemekre osztott szerep, csak a jó dolgok jutnak belőle.
Na ja, ha ez ilyen egyszerű volna...
Szóval van egy barátnőm, A Legjobb Barátnőm. Középiskola óta ismerjük egymást, ami cirka 15 év. Sosem volt köztünk hosszú mosolyszünet. Sokat ökörködtünk, együtt voltunk minden olyan eseményen, amin úgy igazán érdemes volt ott lenni, s a többi-s a többi...
Aztán egyszer csak elköltözött. Nem a szomszéd kerületbe, hanem sok száz km-re. Két évig nem találkoztunk. A beszélgetések lassan kikoptak, felszínessé váltak.
Lassacskán az elköltözése kapcsán keletkezett űr elkezdett megkövesedni, kevésbé fájni, de még ott volt. Csak kőbe vésve.
Nem tudtam vele mit kezdeni. Piszkosul hiányzott. De úgy tűnt neki én nem annyira. De persze ezt nem mondtam el neki.
Aztán jött a csoda, és úgy adódott, hogy nemcsak hogy egy városba, de egy rövid időre egy házban is laktunk.
Királyság! Gondoltam. Mekkora buli lesz! Vég nélkül tudunk majd dumálni, és ha végeztünk egyikünknek sem kell hazabuszozni.
Persze az álmok mellé betársult az elvárás. Nevezhetném tervezgetésnek, álmodozásnak, vagy aggathatnék rá bármilyen negédes jelzőt, de bizony mind kőkemény elvárás volt.
Az elvárások pedig egyetlen dologra jók: szétdúlni az életet.
Hát naná, hogy itt is ez történt.
Megérkezésemkor nem ugyan az az ember fogadott, mint amikor elmentem. Megváltozott. Aztán gondolkodtam, és rájöttem hogy én is.
És ebben a pillanatban elkezdődött az a nyomorult játszma.
A játszma, ami még az elvárásnál is rosszabb.
A távolléte miatti megkövesedett űr lassan felélénkült, de mivel az elvárásaim nem teljesültek, ezért nem jó dolgok kezdték kitölteni, hanem elkezdődött az elhatárolódás.
Tettem dolgokat, amik neki nem tetszettek.
Ő is tett dolgokat, amik nekem nem tetszettek.
És ahelyett, hogy ezt megbeszéltük volna elkezdtünk játszmázni.
"Jó, hát ha Ő nem közelít, én sem fogok...."
" Írnom kéne neki facebookon. Á... Írjon inkább ő!..."
Amit régen egy fél perces beszélgetéssel elintéztünk volna, most megtartottuk magunknak.
Az űr pedig elkezdett mardosni.
Végül sikerült ezt oda fejlesztenünk, hogy az elmúlt két hónapban csak felszínes
"Szia! Hogy vagy?
Jól és te?
Jól. "
beszélgetések zajlottak köztünk.
Úgy havonta 1x.
Aztán ma este kiborult a bili, és jött a hisztiroham.
Ő megírta, mi nem tetszett neki, én meg hogy mi nem tetszett nekem.
És tudod, volt egy pont, ahol annyira felhúztam magam, hogy életemben először le akartam tiltani valakit facebookon.
A LEGJOBB BARÁTNŐMET!
Csak mert eddig nem beszéltük meg a dolgokat.
De aztán erőt vettem magamon, és végigvittem a beszélgetést.
És tudod mi hangzott el egyszer csak:
"Basszus, ha ezt előbb elmondod,..."
Hagyjuk már végre azokat a játszmákat a sakktábla mellé!
Mondjuk ki ha szeretnénk valamit!
Fogadjuk el, ha valakinek más a véleménye!
De legfőképpen mondjuk el, ha valami rosszul esik, és ne féljünk kimondani, hogy "köszönöm" vagy hogy "bocsánat".
Tényleg megér egy kapcsolat, házasság, szülő gyerek viszony, testvéri szeretet, legjobb barátság egy kis gőgöt, és nagyképűséget? Egy keserű játszmát?
Nem tökéletes! Na és?
Én sem vagyok az!
És Te sem!
Senki sem az ezen a szájba lökött világon!
Menj oda hozzá, mondd el neki! És ha ő még nincs kész rá, hogy megbeszéljétek adj neki időt!
Egyetlen játszma sem éri meg, amit veszítünk vele!
